„De ezekben a vakcinákban nagyon sok kutató és szakember nagyon sok munkája van benne, akiknek a nevét nem tudjuk. Az én nevemet se ismernék, ha nem lenne ez a járvány, és bárcsak ne ismernék” – mondta Karikó Katalin kutatóbiológus, biokémikus, a szintetikus mRNS-alapú vakcinák technológiájának szabadalmaztatója a szegedi Dugonics Társaság keddi online beszélgetésén, amelyről a Telex írt beszámolót. Karikó Katalin személyes, néha keserű tapasztalatairól is beszámolt: többször érték méltánytalanságok.

Volt például, amikor egy japán útjáról hazaérkezve azzal fogadták, hogy ki kell költöznie a laboratóriumából. „A tudományos pálya más, mint a piaci: a gyárban együtt dolgoznak, az egyetemen egymással versenyeznek” – mondta erről. Később arról is beszélt: „Az elismerés köztudottan nem volt jelen az életemben, de ez annyira nem zavart engem. Nagyon jól megvoltam anélkül, hogy elismerték volna, hogy amit csinálok, az fontos. Olyan voltam, mint Cassandra, láttam a jövőt, de nem tudtam meggyőzni másokat róla. Most sem érzek olyan érzést, hogy na ugye, én megmondtam.”
A férje mindenben támogatta, „sokszor úgy jöttem haza, hogy egy műszert hoztam, hogy a férjem csinálja meg, mert például a teteje nem zár, és holnap szükségem van rá a laborban”. A férje akkor is támogatta, amikor „Németországban elmentem nyolc évvel ezelőtt. Ő nem akart menni, de mondta, hogy menjek, mert amikor itthon vagyok, akkor se vagyok itthon.”
Több dolgot is említett arról, ami a sikerhez vezette. Az egyik, hogy mindig tudott továbblépni, aki építő jelleggel kritizálja, arra odafigyel, de aki kígyót-békát kiáltott rá, azzal nem foglalkozott. „A másik: ne gondoljak arra, hogy mi lett volna, ha, mert az már elmúlt. Így tudtam mindig előre haladni.” Fontos volt a rendszerezés is: „Amerikában azt mondták, hogy úgy tudok rendszerezni, hogy azt Németországban is megcsodálnák.”

• Karikó Katalin
• koronavírus
• vakcina